Kinek szól?

Sok felnőtt olvasó kérdezi tőlem: Ugye jól gondolom, hogy a Szemedbe rejtve nem gyerekkönyv? Most akkor végül is kinek szól?

Én erre mindig azt válaszolom, hogy a könyvem gyerekeknek és a szüleiknek szól. Azért, mert egymás nélkül nem, vagy nehezen megy. De mit is jelent ez pontosan?

Mindenki volt gyerek valamikor, és a legtöbben leszünk egyszer szülők. Ez a kis egység, amit családnak hívnak a létünk alapja. Ezt pontosan érzi mindenki, aki nélküle kénytelen felnőni. Van úgy, hogy a szülő sincs a helyzet magaslatán és sokszor félrecsúsznak a dolgok. Ilyen esetekben aztán általában kiderül, hogy ő maga sem kapta meg gyerekkorában azt a fajta mintát, ami alapján most neki kellene helytállnia.

 A gyereknek a szülei az első szűrők a világra és néha fel sem fogjuk, hogy minden percben alakítjuk a világlátását. Nem a szavainkkal elsősorban, hanem a tetteinkkel, a gondolatainkkal, a reakcióinkkal, a társulásainkkal, a csöndjeinkkel. Igen, a Szemedbe rejtve nem szokványos gyerekkönyv abban az értelemben, hogy nem értékeli alul a gyerekek felfogóképességét. Gyereknyelven fogalmaz, de sorskérdéseket vet fel. Hiszen a világ sem úgy működik, hogy elkülöníthetünk benne egy védett burkot a gyerekeknek. Lehet, hogy nekik még nincs kifinomult szókészletük a fogalmak körülírására, de ettől még pontosan érzik, mi történik velük. Sokan élünk szülőként tévedésben, amikor elvárjuk, hogy a gyereket majd az iskola tanítja. Számolni, olvasni, írni biztosan. Ez viszont édes kevés egy boldog élethez. A boldog élethez magamra kell találnom. Meg kell ismernem a világ törvényszerűségeit, hogy el tudjam helyezni magam benne. A mi életünkre lefordítva ez annyit tesz, hogy rendelkezem annyi önismerettel, hogy a választásaimban nem vagyok önsorsrontó. Felismerem, hogy az én életem az én felelősségem. A gyerekeinknek megtaníthatjuk ezt, mi szülők pedig –soha sem késő- beletanulhatunk. 

Talán több felnőtt olvasó ezért érzi úgy, hogy a könyv elolvasásával elvarrt magában néhány kilógó szálat.