Az idő

Valójában az idő az egyetlen kincsünk. Nem a mienk a lakásunk, az autónk a mosógépünk, az új tavaszi cipőnk. Még inkább nem a mienk a szerelmünk a gyerekünk, de még a saját testünk sem. Ez mind része a nagy körforgásnak, az egyik pillanatban még itt van, a következőben már nem biztos. Mégis aprópénzre váltjuk a kincsünket. Hogy jó üzlet-e, nem érdekel. Eladjuk. Hogy nagyobbat, újabbat vehessünk valamiből. Hogy kitataroztathassuk magunkat és az otthonunkat. Az állagmegőrzés pedig sokba kerül.

Lecserélünk mindent, ami nem friss, vagy korszerű. Közben folyton attól félünk, lecserélnek minket is: vagy otthon, vagy a munkahelyen. A gyerekre sem jut már így elég belőle. Jut viszont új kütyüre, úgyhogy örüljön, végül is megkap mindent. A másik felét elfecséreljük: haragra, félelemre, önmagunk sajnálatára, emberekre, akik nem adnak hozzánk csak elvesznek tőlünk és készen kapott gondolatokra. Az időt, ami alatt láthatnánk a világot, amit a gyerekünkkel és a szerelmünkkel tölthetnénk, szeretnénk és szeretve lennénk. Az időt, ami alatt forgathatnánk a saját filmünket, hogy ne üres képkockákat kelljen nézegetnünk, amikor eljön az utolsó vetítés ideje. Szomorú? Lehet, de nem hat meg senkit. Legfőképpen az időt nem, mert ő közben beteljesíti a létezésének értelmét: halad. Minket pedig nem nagyon bánt a gondolat, hogy esetleg a mi létezésünknek is lenne értelme. Nem érünk rá ugyanis.