Az első szó

Once upon a time – ismételtem hangosan Márta néni után, vigyázva, hogy a hangok a helyükön legyenek, és a mondat végén levigyem a hangsúlyt – there was a king.*

Ezerkilencszáznyolcvanhatot írtunk, én tíz éves voltam akkor. A Rákóczi úti, valaha szebb időket látott polgári lakás gangra néző cselédszobájában, az asztalnál ültünk mi ketten Márta nénivel. A mesekönyv alatt keményített terítő. A fülledt levegővel együtt én is beszorultam a nyári szünetre a városba, a nagyszülőkhöz, a súlyos és sötét bútorok közé. Nagy barna szekrények tornyosodtak fölénk rendíthetetlenül, magukba zárva a soha ki nem mondott szavakat és vágyakat. Évtizedek óta őrizték azokat, és akkor úgy tűnt, hogy ami körülvesz bennünket, örökre úgy is marad majd. Szürkének, hamunak, arctalannak. Fájóan praktikusnak.  Az idősebbekre és a tárgyakra finom, láthatatlan hálót szőtt a belenyugvás, amely mélyebbre temetett mindent, egyszersmind enyhülést is hozott akár a var, ami megvédi a hegedő sebet. 

Márta néni nem volt már fiatal, furcsamód mégis ő töltötte meg élettel a szobát. Csak felnőtt koromban tudtam meg – amikor felőle kérdezősködtem –, hogy valójában nem volt rá túl sok oka, hogy örüljön az életnek. Az üldöztetések elől menekült a férfival, akit szeretett, meg sem álltak Amerikáig. Azelőtt angolt tanított, hamar lett megélhetésük. Ők nem a jobb élet reményében mentek el: nem volt választásuk, sem maradásuk. Gyermekük soha nem született, nem tudtuk, hogy miért, és a felnőttek nem is kérdezték. Úgy érezték, nem tartozik rájuk. Először és utoljára azon a nyáron jött haza, hogy itthon temesse el a férjét. Az óceán másik oldalán telt el egy élet fele, de ő nem tűnt elkeseredettnek. Azt hiszem, egyszerűen így döntött, és valami mindig vitte tovább. 

Majdnem minden nap találkoztunk, és én egyre jobban vártam azokat az órákat. Egyszer kaptam tőle egy borítékot, benne tíz dollárt, amit egyetlen helyen lehetett elkölteni akkoriban Budapesten. A Duty Free Shop kirakatában ott állt színes dobozban a hosszú szőke hajú baba. Pár perc múlva szorítottam a kezemben a dobozomat és benne „Skippert” ruhástól, cipőstől, sapkástól. Még most is emlékszem a vaníliaillatára. Skipper rövid ideig volt nálam. A Corvin áruház cipőosztályán egy anyuka és a lánya úgy gondolták, nekik nagyobb szükségük van rá, ezért magukkal vitték. Maradt azonban valami Márta néniből, amit soha senki nem tudott elvenni tőlem. 

Augusztus végére befejeztük a mesét. 

-A nyelv nagyon fontos – mondta, majd a szemembe nézett és folytatta-, de te már tudsz angolul, így soha nem veszhetsz el.

Persze – ha visszagondolok- ez a tudás nagyon szerény volt, de egy kisgyerekhez képest határtalan. Attól kezdve barátságot kötöttünk, az angol és én, és az évek alatt ő szépen lassan átadta magát nekem. Így történt ez később más nyelvekkel is, és én minden idegen szónál úgy éreztem, meghódítok egy apró részt egy másik világból. Dolgoztam, olvastam, főztem, szerettem mások nyelvén, nevettem a vicceiken, és megkönnyeztem jó pár filmet. Volt idő, amikor erősen elvágyódtam, de valamiért végül mégis maradtam. Nem volt elég bátorságom? Féltem az ismeretlentől, attól, hogy itt kell hagyni a családot? Talán igen. 

A Márta nénivel töltött idő utolsó napjának emléke csak nemrég ötlött fel bennem. Akár egy buborék, ami nem tud tovább a víz alatt maradni, ezért egyszerűen elindul felfelé és kibuggyan a felszínre. 

- …and they lived happy ever after – fejezte be a mesét Márta néni. – Szerinted ez mit jelenthet? – kérdezte tőlem. 

A két kulcsszót már ismertem, ezért rávágtam:

- Boldogan éltek, míg meg nem haltak!

- Igen – mondta Márta néni, majd felállt mellőlem, és az ablakhoz lépett. Nem tudom, mit nézett odakinn. Az üvegen kirajzolódott a képmása, arcát lágyan körbeölelte az áttetsző batiszt függöny. A tükröződésben megszűnt a tér és az idő, ő pedig kettesben maradt önmagával.

- Minden éjjel magyarul álmodom – mondta halkan, majd hozzátette –, ahogy az anyám először szólt hozzám. 

Hírek